A blogom egy Londonban élő magyar lány története, aki egy szép napon gondolt egy merészet, beledobta a bőröndbe a bikinijét és egy pár magassarkú cipellőt, és elindult világot látni.

A Lindsay nem éppen egy tipikus magyar név. A szakmámban teljesen normális, hogy a lányok művésznéven dolgoznak. A magyar keresztneveket külföldön elég furcsán ejtik, ezért sok lány választ magának egy könnyen kiejthető és megjegyezhető nevet. Az én nevemnek története van. Kanadába érkezésem első napján a menedzserem megkérdezte, milyen néven szeretnék dolgozni. Előtte nem vesződtem különböző álnevekkel, úgyhogy mondtam neki a saját nevem. Erre ő felhúzta a szemöldökét, rám nézett, és egyszerűen kijelentette, hogy 'A te neved mától Lindsay.' És attól a naptól kezdve ezt használom, az írásaimhoz is.

Bár sokan úgy gondolják, ez egy romlott világ, vagy éppen az ellenkezőjét, hogy egy szép mosolyért cserébe nekem csak úgy az ölembe pottyannak a milliók, ki kell hogy ábrándítsak mindenkit. Ez egy munka, csakúgy, mint a többi és itt sem mindig fenékig tejfel az élet.

Az ötlet, hogy blogot írjak, legelőször 2013-ben jutott az eszembe. Ez nem volt éppen egy szerencsésnek mondható év a számomra. Köztudott, hogy a sztriptízklubbok világa amúgy sem a legkönnyebb terep, mégis akkor úgy látszott, hogy minden összeesküdött ellenem. Számomra fontos barátokat veszítettem el, mert nem tudtam többé bízni bennük; a szerelmi életem csapnivaló volt és valahogy a munkában is mindig melléfogtam, a pénz sem úgy jött, ahogy szerettem volna. Teljesen mindegy volt mennyire keményen próbáltam valami kis pozitívumot is találni az életben, úgy tűnt, hogy minden igyekezetem hiábavaló volt. Egyetlen sikert könyvelhettem el ebben az évben, és az pedig a blogomnak köszönhető, amit ekkor indítottam el, mintegy szárnypróbálgatásként az írói világban. Ha valakinek kedve támadna beleolvasni, itt megteheti. Ez angol nyelven íródott.

A nevét teljesen tudattalanul választottam. Persze utólag próbáltam meggyőzni magam – és másokat is – hogy miért is HeartBrokenStilettos lett a címe. Valaki azt mondta nekem, hogy nem tetszik neki, mert azt sugallja, hogy megtört szívű vagyok. Én persze hárítottam, holott tényleg az voltam, csak nem akartam észrevenni és próbáltam tagadni minden létező erőmmel. Sokan úgy gondolnák, hogy a szakma miatt van, amit választottam, hogy ez az én keserű élettapasztalatom, mert a munkámban csak egyfajta típusú férfival találkozom, konkrétan a hazug, ígérgető, széptevő gazemberrel, aki éjjeli lepke módjára repdes klubbról klubbra és bepróbálkozik minden nőnél. Ilyen is akad bőven, nem tagadom. És igen, én kicsit többet láttam azokból a dolgokból, amikkel egy átlag nő nem találkozik.

Próbáltam rájönni, miért is voltam olyan stresszes a munkában és miért nem értem el sikereket, de eleinte leginkább másokat hibáztattam. Persze, mindig is ez a legkönnyebben járható út. A munkában, ha valami nem úgy történt, ahogy én szerettem volna, csak egyszerűen idiótának neveztem a vendéget és otthagytam. Ezen a ponton kénytelen vagyok egy őszinte vallomást tenni: csapnivaló táncoslány vagyok! Szeretem megválogatni a vendégeimet, amit a menedzsment a klubban nem mindig néz jó szemmel, mert az ő szemük előtt csak az aznapi profit lebeg.

Később kénytelen voltam szembenézni önmagammal és mélységes önvizsgálatot tartani, kidobni a régi, már nem működő viselkedésmintákat és szokásokat, így megkönnyebbült szívvel tudtam folytatni az utamat. Ma már csak mosolygok, amikor egy másik lány vágja be az öltöző ajtaját maga után és morog magában: “Ezek a pasik mind idióták!”

Egy szeretetre, figyelemre kiéhezett világban élünk. A munkám segített megérteni, hogy mennyire magányosak a férfiak ebben a világban.