A blogom egy Londonban élő magyar lány története, aki egy szép napon gondolt egy merészet, beledobta a bőröndbe a bikinijét és egy pár magassarkú cipellőt, és elindult világot látni.

A Lindsay nem éppen egy tipikus magyar név. A szakmámban teljesen normális, hogy a lányok művésznéven dolgoznak. A magyar keresztneveket külföldön elég furcsán ejtik, ezért sok lány választ magának egy könnyen kiejthető és megjegyezhető nevet. Az én nevemnek története van. Kanadába érkezésem első napján a menedzserem megkérdezte, milyen néven szeretnék dolgozni. Előtte nem vesződtem különböző álnevekkel, úgyhogy mondtam neki a saját nevem. Erre ő felhúzta a szemöldökét, rám nézett, és egyszerűen kijelentette, hogy 'A te neved mától Lindsay.' És attól a naptól kezdve ezt használom, az írásaimhoz is.

Bár sokan úgy gondolják, ez egy romlott világ, vagy éppen az ellenkezőjét, hogy egy szép mosolyért cserébe nekem csak úgy az ölembe pottyannak a milliók, ki kell hogy ábrándítsak mindenkit. Ez egy munka, csakúgy, mint a többi és itt sem mindig fenékig tejfel az élet.

Az ötlet, hogy blogot írjak, legelőször 2013-ben jutott az eszembe. Ez nem volt éppen egy szerencsésnek mondható év a számomra. Köztudott, hogy a sztriptízklubbok világa amúgy sem a legkönnyebb terep, mégis akkor úgy látszott, hogy minden összeesküdött ellenem. Számomra fontos barátokat veszítettem el, mert nem tudtam többé bízni bennük; a szerelmi életem csapnivaló volt és valahogy a munkában is mindig melléfogtam, a pénz sem úgy jött, ahogy szerettem volna. Teljesen mindegy volt mennyire keményen próbáltam valami kis pozitívumot is találni az életben, úgy tűnt, hogy minden igyekezetem hiábavaló volt. Egyetlen sikert könyvelhettem el ebben az évben, és az pedig a blogomnak köszönhető, amit ekkor indítottam el, mintegy szárnypróbálgatásként az írói világban. Ha valakinek kedve támadna beleolvasni, itt megteheti. Ez angol nyelven íródott.

A nevét teljesen tudattalanul választottam. Persze utólag próbáltam meggyőzni magam – és másokat is – hogy miért is HeartBrokenStilettos lett a címe. Valaki azt mondta nekem, hogy nem tetszik neki, mert azt sugallja, hogy megtört szívű vagyok. Én persze hárítottam, holott tényleg az voltam, csak nem akartam észrevenni és próbáltam tagadni minden létező erőmmel. Sokan úgy gondolnák, hogy a szakma miatt van, amit választottam, hogy ez az én keserű élettapasztalatom, mert a munkámban csak egyfajta típusú férfival találkozom, konkrétan a hazug, ígérgető, széptevő gazemberrel, aki éjjeli lepke módjára repdes klubbról klubbra és bepróbálkozik minden nőnél. Ilyen is akad bőven, nem tagadom. És igen, én kicsit többet láttam azokból a dolgokból, amikkel egy átlag nő nem találkozik.

Próbáltam rájönni, miért is voltam olyan stresszes a munkában és miért nem értem el sikereket, de eleinte leginkább másokat hibáztattam. Persze, mindig is ez a legkönnyebben járható út. A munkában, ha valami nem úgy történt, ahogy én szerettem volna, csak egyszerűen idiótának neveztem a vendéget és otthagytam. Ezen a ponton kénytelen vagyok egy őszinte vallomást tenni: csapnivaló táncoslány vagyok! Szeretem megválogatni a vendégeimet, amit a menedzsment a klubban nem mindig néz jó szemmel, mert az ő szemük előtt csak az aznapi profit lebeg.

Később kénytelen voltam szembenézni önmagammal és mélységes önvizsgálatot tartani, kidobni a régi, már nem működő viselkedésmintákat és szokásokat, így megkönnyebbült szívvel tudtam folytatni az utamat. Ma már csak mosolygok, amikor egy másik lány vágja be az öltöző ajtaját maga után és morog magában: “Ezek a pasik mind idióták!”

Egy szeretetre, figyelemre kiéhezett világban élünk. A munkám segített megérteni, hogy mennyire magányosak a férfiak ebben a világban.

"Táncos vagyok."

"Milyen tánc? Balett? Latin?"

Ilyenkor általában egy fanyar mosoly jelenik meg a szám sarkában, és ez biztosítja, hogy az illetőnek le legyen több kérdése.

Miért kezdtem el írni a blogot? Azt valljuk, ha valamit nem mondhatunk el senkinek, elmondjuk hát mindenkinek. Nem tudom, hogy valóban működik-e ez a való életben, de mindenképpen jó érzés itt bevallani minden kis bűnömet, megosztani az összes titkos részletét a táncos életemnek. Az összes történet az én igazi élményem, csak a szereplők nevét változtattam meg ott, ahol ennek szükségét éreztem.

Ez az életmód még mindig sok titkot rejt. Néhány embernek fogalma sincs róla. A férfiak azt látják, hogy a csinos lány a színpadon erotikusan vonaglik és lassan leveszi a ruháját, miközben arról fantáziálnak, mit csinálnának a testével, ha négyszemközt lennének. A nők ítélkezőbbek. Ami, valljuk be, talán még rendben is van.

De szeretném hangsúlyozni, hogy mi, táncosok, is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más. Mi is sírunk, kétségbe esünk, összetörünk és felállunk, és néha mi is mindent odadobnánk egy olyan férfiért, akiben úgy érezzük, megbízhatunk. Ugyanazok az érzelmek uralnak bennünk, mint bármely nőt, aki soha nem dolgozott az éjszakában.

És hogy teljesen őszinte legyek, néhány „normális” ember rosszabb dolgokat képes megtenni a pénzért, mint ledobni magáról néhány ruhadarabot. Nekem pedig elegem lett a hazugságokból és játszmákból, amik az életemet fonják körbe, hogy nem mondhatom ki nyíltan, ki vagyok és mi a foglalkozásom, anélkül, hogy meglátnám a megvetést a másik tekintetében. Ma már szemrebbenés nélkül odavágom, hogy vetkőzésből élek, ha valaki kérdezi... De hosszú és rögös volt az út eddig idejutni.

Egyetlen döntésemet sem bánom, mert nélkülük nem lennék ott, ahol most vagyok. Sokan ítélkeznek információ hiányában, vagy kétes információkra alapozva gyártanak különféle fantáziákat, mert nem ismerik ezt a világot, amiben én élek. Itthon a mások feletti ítélkezés nagyon könnyen megy. Épp ezeknek a sztereotípiáknak a lebontása végett kezdtem el írni a blogot. Mert ez egy sokak számára teljesen ismeretlen világ. És legbelül félünk az ismeretlentől. A sztereotípia ismerős. A táncos lány, aki lerészegedve, bedrogozva a munka végén felmegy a vendég hotelszobájába, ismerős sztori, mindenki hallott már ilyen olcsó kis nőcskékről. A táncos lány, aki fókuszál a saját spirituális és személyes fejlődésére? Na, ez új. Ez valami félelmetes, mert ledönti az eddigi biztonságos hiedelmeinket.

De mindez nem rettent el attól, hogy beszéljek róla és hogy nyíltan vállaljam azt, aki vagyok. Nem állítom, hogy az én életem követendő példa lenne, viszont úgy alakítottam azt ki, hogy nekem jó legyen. És ez sok embernek szálka a szemében. Mindig is túl önfejű voltam ahhoz, hogy a magam útját járjam, viszont ha valami félresiklott, akkor ma már igyekszem nem másokat hibáztatni. A munka, amit választottam, nem kifejezetten támogatja az önmegvalósítást, még kevésbé a kapcsolódást az igazi önvalómmal. Habár sok mindent adott nekem, új tapasztalatokat és új perspektívákat, úgy érzem, valahol legbelül mégis elveszítettem önmagam. Most annak van itt az ideje, hogy ezt újra felfedezzem magamban.