"Táncos vagyok."

"Milyen tánc? Balett? Latin?"

Ilyenkor általában egy fanyar mosoly jelenik meg a szám sarkában, és ez biztosítja, hogy az illetőnek le legyen több kérdése.

Miért kezdtem el írni a blogot? Azt valljuk, ha valamit nem mondhatunk el senkinek, elmondjuk hát mindenkinek. Nem tudom, hogy valóban működik-e ez a való életben, de mindenképpen jó érzés itt bevallani minden kis bűnömet, megosztani az összes titkos részletét a táncos életemnek. Az összes történet az én igazi élményem, csak a szereplők nevét változtattam meg ott, ahol ennek szükségét éreztem.

Ez az életmód még mindig sok titkot rejt. Néhány embernek fogalma sincs róla. A férfiak azt látják, hogy a csinos lány a színpadon erotikusan vonaglik és lassan leveszi a ruháját, miközben arról fantáziálnak, mit csinálnának a testével, ha négyszemközt lennének. A nők ítélkezőbbek. Ami, valljuk be, talán még rendben is van.

De szeretném hangsúlyozni, hogy mi, táncosok, is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más. Mi is sírunk, kétségbe esünk, összetörünk és felállunk, és néha mi is mindent odadobnánk egy olyan férfiért, akiben úgy érezzük, megbízhatunk. Ugyanazok az érzelmek uralnak bennünk, mint bármely nőt, aki soha nem dolgozott az éjszakában.

És hogy teljesen őszinte legyek, néhány „normális” ember rosszabb dolgokat képes megtenni a pénzért, mint ledobni magáról néhány ruhadarabot. Nekem pedig elegem lett a hazugságokból és játszmákból, amik az életemet fonják körbe, hogy nem mondhatom ki nyíltan, ki vagyok és mi a foglalkozásom, anélkül, hogy meglátnám a megvetést a másik tekintetében. Ma már szemrebbenés nélkül odavágom, hogy vetkőzésből élek, ha valaki kérdezi... De hosszú és rögös volt az út eddig idejutni.

Egyetlen döntésemet sem bánom, mert nélkülük nem lennék ott, ahol most vagyok. Sokan ítélkeznek információ hiányában, vagy kétes információkra alapozva gyártanak különféle fantáziákat, mert nem ismerik ezt a világot, amiben én élek. Itthon a mások feletti ítélkezés nagyon könnyen megy. Épp ezeknek a sztereotípiáknak a lebontása végett kezdtem el írni a blogot. Mert ez egy sokak számára teljesen ismeretlen világ. És legbelül félünk az ismeretlentől. A sztereotípia ismerős. A táncos lány, aki lerészegedve, bedrogozva a munka végén felmegy a vendég hotelszobájába, ismerős sztori, mindenki hallott már ilyen olcsó kis nőcskékről. A táncos lány, aki fókuszál a saját spirituális és személyes fejlődésére? Na, ez új. Ez valami félelmetes, mert ledönti az eddigi biztonságos hiedelmeinket.

De mindez nem rettent el attól, hogy beszéljek róla és hogy nyíltan vállaljam azt, aki vagyok. Nem állítom, hogy az én életem követendő példa lenne, viszont úgy alakítottam azt ki, hogy nekem jó legyen. És ez sok embernek szálka a szemében. Mindig is túl önfejű voltam ahhoz, hogy a magam útját járjam, viszont ha valami félresiklott, akkor ma már igyekszem nem másokat hibáztatni. A munka, amit választottam, nem kifejezetten támogatja az önmegvalósítást, még kevésbé a kapcsolódást az igazi önvalómmal. Habár sok mindent adott nekem, új tapasztalatokat és új perspektívákat, úgy érzem, valahol legbelül mégis elveszítettem önmagam. Most annak van itt az ideje, hogy ezt újra felfedezzem magamban.